1. fejezet - Fehér

SETH SZEMSZÖGE:

- Hé, ébredj már! – vágott hozzám Leah egy párnát. – Mennünk kell a gyűlésre, és tudod, hogy Sam gyűlöli, ha valamelyikünk késik! – morgott folyamatosan.

- Nem fogunk elkésni, nyugodj már meg – ültem fel az ágyban. – De inkább indulj el, mert még a végén felforr az agyad – néztem végig rajta, ahogy dobolt a lábaival.

- Tudod, mit? Megyek is! Vár meg téged a hóhér! De ne hidd, hogy kimentelek a többiek előtt, ha visszaalszol – rohant ki a szobából.

- Ebben biztos voltam. Viszont meg fognak érteni, mert harmadik napja folyamatosan talpon vagyok – kiabáltam utána, mert tudtam, hogy úgyis hallja.

Ezután irtó fáradtan becsoszogtam a fürdőbe, és szép komótosan lezuhanyoztam. Miután felöltöztem, az órára néztem, és rájöttem, hogy tényleg igaza volt a nővéremnek azzal kapcsolatban, hogy fel kell kelnem. Na de nem hiába vagyok farkas! Kiugrottam az ablakon, átváltoztam, és már rohantam is a tisztásra.

Furcsa volt, hogy egyikőjük gondolatát sem hallom, viszont így szabadjára engedhettem az elmém. Nem kellett koncentrálnom, hogy olyan dolgokat tudnak meg a többiek, amit nem kellene. Én vagyok a legfiatalabb, mégis nálam kötnek ki mind, ha problémájuk akad. A lelki szemetesládájuk vagyok, és persze minden beszélgetés vége az, hogy ez maradjon kettőnk között. Inkább nem is akarok ezen gondolkozni, elég nekem a vehemens nővérem.

Míg rajta gondolkodtam, gyorsabbra vettem az iramot, ám egyszer csak megcsillant a fény valamin a fák között. Céltudatosan arra vettem az irányt, ahol egy távirányítószerű tárgy feküdt a fűben, de így farkasként nem tudtam vele semmit sem kezdeni, ezért visszaváltoztam emberré. Úgysem voltam messze a gyülekezőhelytől, gondoltam magamban, így az utat emberként gyalogoltam végig.

Miközben sétáltam, a kütyüt egyre csak forgattam a kezeim között. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hogy honnan. Voltak rajta gombok, mindenféle felirat és a régi időket idéző két tekerhető szerkezet, melyek a termosztát hőmérséklet szabályozójára hasonlítottak. Bevallom, nem mertem semmit eltekerni vagy megnyomni rajta, de erre időm sem lett volna, mert Sam éles hangon vont kérdőre.

- Seth, végre, hogy megtisztelsz a jelenléteddel.

- Bocs, de nagyon fáradt vagyok, hiszen…

- Nem érdekelnek a kifogások. Ülj le, mert ezer dolgot kell megbeszélnünk – parancsolt rám, én pedig lassan helyet foglaltam a nővérem és Jake között.

- Ez meg mi? – kapta ki a kezemből Leah a talált tárgyat.

- Leah! Add vissza! – mordultam rá.

- Jól van na! Itt van! – dobta felém. – Gyerek kezébe úgyis játék való!

- Tudod mit? Elmehetsz te a fenébe! – szorult ökölbe a kezem.

- Abbahagynátok végre? – lépett elénk Sam, én pedig csak a földet néztem. – Én is így gondoltam – jelentette ki, majd elindult vissza a helyére, míg én a távirányítót tanulmányoztam: jobban szemügyre vettem a feliratokat, a gombokat, egyszóval mindent.

A gombok felett betűk voltak, melyek nagy valószínűséggel rövidítések vagy kezdőbetűk lehettek, a két felső tekerőt meg számok vették körbe. Az egyik az időt jelentette, fél órás egységenként, a másik pedig elvileg az emberek számát.

Ekkor körbenéztem, és nyugtáztam, hogy heten ülünk itt, így beállítottam a személyek számát hétre, az időt pedig a hat órát mutató jelzéshez, de eleve huszonnégy óra volt a maximum. Ezután nem is tudom, milyen megfontolásból, de megnyomta az AGK kezdőbetűkhöz tartozó gombot, mégsem történt semmi.

Pár pillanat múlva viszont nem messze tőlünk egy hatalmas körszerű jelenség jelent meg. Mindnyájan felugrottunk, és egymásra néztünk, vagyis a többiek hol engem, hol a kütyüt, hol a mellettünk megelevenedett dolgot figyelték.

- Seth, ezt te csináltad? – kérdezte hirtelen Sam.

- Fogalmam sincs – remegett meg a kezem, és ekkor megéreztem egy különös vonzást, ami az ismeretlen felé húzott.

- Seth! – kiáltották egyszerre.

- Gyere, fogd meg a kezem! – kapott utánam Paul.

- Nem tudjuk visszahúzni, hiszen minket is egyre közelebb kényszerít magához ez a valami. Nem fogunk tudni ellenállni! – állapította meg Leah, és a következő percben eltűnt, ahogyan sorra utána a többiek is. Paul még mindig a kezemet fogta, de a világ szüntelenül forgott velem, majd arra lettem figyelmes, hogy a földön fekszem.

Mikor felálltam, a barátaim fehér köpenyben álltak velem szemben, melyre ki volt tűzve a nevük, és a kezükben mappákat tartottak.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben felálltam.

- Fogalmunk sincs. Mindenki itt van ebben a hacukában, de a legrosszabb ez az elviselhetetlen kórház szag – húzta fel az orrát az alfám.

- Kórház? Mi a fenét…

- Na végre, hogy megvannak! Mit csinálnak itt? A sürgősségin kellene lenniük, főleg, hogy mindjárt ideérnek a mentők húsz gyerekkel és négy felnőttel, akik ételmérgezést kaptak – hadarta az alacsony, tömzsi, afroamerikai nő, mi pedig értetlen arccal néztünk rá. – Remek, kaptam nyolc bamba medikust! Tényleg maguk voltak a legjobbak a csoportban? Na, mindegy! Húzzák a seggüket, mert a betegek nem várhatnak. De elegek lesznek oda hatan is – jelentette ki. - Úgyhogy maga – lépett Embry elé – velem jön, és maga is – mutatott rám. – A többiek meg a sürgősségire, de azonnal! – adta ki a kőkemény parancsot, majd elindult mi meg Embryvel követtük.

- Ti menjetek le a sürgősségire – szóltam hátra néhány lépés után.

- Seth! Én megöllek, ha ennek vége! – nézett rám Leah gyilkos pillantással.

- Elnézést, Dr…

- Bailey! Jó lenne, ha az orvosok nevét megtanulnák – oktatott ki hátra sem nézve.

- Értjük, és ezt észben tartjuk. De hová is megyünk? – kérdeztem tőle.

- Végignézhetnek egy vastagbél műtétet. Bemosakodnak, és csak akkor szólalnak meg, amikor kérdezem Önöket.

- Egy vastagbélműtétet? – fehéredett el Embry. – Vér, has felvágás, belek…

- Hé, csináljon valamit a barátjával, mert mindjárt elájul itt nekem. Ez nem az én napom. Na jó! Menjenek inkább maguk is a sürgősségire. Remélem a hányós gyerekekkel nem lesz problémájuk – rázta meg a fejét a doktornő, majd elviharzott.

- Seth, hová az istenbe kerültünk? – nézett rám Embry kétségbeesve. – És ne mond azt, hogy egy kórházba, mert a falnak váglak.

- Akkor inkább nem mondok semmit – kezdtem el a pulthoz sétálni. – Elnézést, megmondaná, hogy merre van a sürgősségi? – kérdeztem egy fiatal nővértől.

- A földszintem. Menjenek le lifttel, és onnan kövessék a nyilakat az SO felirattal.

- SO? – kérdezte Embry.

- Igen. Sürgősségi Osztály – válaszolt a nővér.

- Köszönjük. Embry, gyere már, olyan fehér vagy, mint a fal.

- Miért, mit vársz? Egy műtétet kellett volna végignéznem – remegett meg egész testében. - Nem foglalkoztam vele, csak a lifthez mentem, onnan meg az osztályra. Mikor megláttam a többieket, nagy kő esett le a szívemről, ám ez róluk nem volt elmondható.

- Ti hová mentetek? – ugrott elénk Jared.

- Hagyjuk, még gondolni sem akarok rá! – remegett Embry, de Jared csak nem hagyta. – A francba, egy vastagbél műtéten kellett volna részt vennünk.

- Öcskös, én tényleg kinyírlak – indult el felém Leah.

- Jó napot! – szólalt meg a hátunk mögött egy nő. – Ma nekünk fognak segíteni. Én Dr. Meredith Grey vagyok, a kolléganőim pedig Dr. Cristina Yang és Dr. Izzie Stevens – mutatott a másik két nőre. – Ha jól tudom, Dr. Bailey elmondta, hogy miért kellett lejönniük ide, de azért én még egyszer elmondom. Nemsokára húsz gyerek és négy felnőtt fog ide érkezni ételmérgezés gyanújával, úgyhogy kapják össze magukat. A feladatok a következők: mindenkitől felveszik az adatait, elkérik a szüleik elérhetőségét, és megkérdezik, hogy van-e gyógyszerallergiájuk, vagy hogy szednek-e tartósan vagy éppen valamifajta pirulát. Mivel nyolcan vannak, mindenkire három beteg fog jutni. Itt vannak a mappák az üres kórlapokkal – mutatott a pultra –, remélem nem lesz gond ezekre felvinni az adatokat. Ezután a betegeiknek megmérik a lázát, és ha valakinél észlelnek, akkor azonnal szólnak. Eddig érthető vagyok? – nézett körbe.

- Igen, teljes mértékben – feleltem, mert a többiek zavaros arckifejezése nem sok mindent árult el.

- Rendben. Még annyit, hogy míg ideérnek a mentők, minden ágy melletti szekrényre helyezzenek három vesetálat és kéztörlőket. Remélem erős gyomrúak, mert ma hányással és hányással fognak találkozni – mosolyodott el, majd a másik két doktorral kezdett el beszélgetni.

- Srácok, gyertek már – szóltam nekik, és mindenki kezébe nyomtam három mappát meg egy tollat, majd három lázmérőt. – A szekrényekre meg tegyük ki a kért dolgokat.

- Szerintetek mióta vagyunk itt? – bukott ki a kérdés pakolás közben Quilből.

- Szerintem úgy egy órája – saccolta meg az időt Sam.

- Pontosabban negyvennégy perce és húsz másodperce – jelentettem ki, mire a többiek odarohantak hozzám.

- Ezt honnan tudod? – tolakodott oda Leah.

- Innen – fordítottam felé a kütyüt. – Visszaszámlál! És ha jól sejtem, akkor hat órától, vagyis háromszázhatvan perctől.

- Tehát akkor egy picivel több mint öt órát kell még itt töltenünk. Na és utána? Megint jön az a valami, és beszippant minket? – lett egyre idegesebb a nővérem.

- Leah, te egy zseni vagy – jött a felismerés villámcsapásként. – Tudom már, hogy honnan ismerős ez – emeltem fel a kezem. Volt egy sorozat, a Sliders, abban volt ilyesmi szerkezet, és a történtek is hasonlóságot mutatnak, csak ott párhuzamos világok között utaztak.

- Seth! Neked elment az eszed – nézett rám kikerekedett szemekkel Leah. – Még hogy párhuzamos világok meg minden.

- Nővérkém, eddig az alakváltókban sem hittünk, holott mind azok vagyunk – vágtam vissza.

- Jó, ez igaz. De hogy értetted azt, hogy a történtek hasonlóak? – kérdezte most már higgadtabban.

- Apám, ti nem néztek tévét? Egy sorozat kellős közepébe csöppentünk.

- Bocs, de mi nem érünk rá tévét nézni – förmedt rám Sam.

- Jó, vettem a célzást. Na, de ez A Grace Klinika, ezért volt a gomb felett az AGK rövidítés, így hat órát kell itt tartózkodnunk.

- Engem ez mind nem érdekel. Azt mond meg, hogy hogyan jutunk haza – követelte Sam, és a többiek arca is arról tanúskodott, hogy ez a legfőbb kérdésük.

- Sajnos ezt nem tudom megmondani – hajtottam le a fejemet.

- A sorozatban hogyan jutottak haza? – kérdezte ekkor Jake.

- Ott sehogy. De ott nem voltak megadva lehetőségek – suttogtam.

- Milyen lehetőségek? – fogta meg a vállamat Embry.

- Nézd, itt mindössze hét gomb van. Úgy gondolom, ha végigmegyünk az összesen, akkor utána haza fogunk jutni. Vagyis remélem.

- Adja neked az ég, hogy igazad legyen – nyúlt a nyakam felé Leah.

- Hé, itt vannak a mentők. Mindenki munkára – kiáltott ránk Meredith, mi pedig az ágyakhoz álltunk, és vártuk a kis betegeket.

Nem volt semmi az elkövetkező pár óra. Hányó gyerekek, akik hol csendben, hol ordítva tűrték a vérvételt, az infúzió bekötését és a mi kérdezősködésünket. Hál’ istennek, senkinek nem volt láza, és a csillapítók is hatotta egy idő után. De a kicsik csak akkor nyugodtak meg, mikor a szüleiket meglátták a kórtermen kívül.

Mondhatom azt, hogy mind a nyolcan helytálltunk, habár történtek kisebb balesetek. Leah-t mind a három betege telibe hányta, Embry meg már a szagoktól volt rosszul, Jake és Jared betegei is a földet célozták meg a tálak helyett, így a cipőik és a nadrágjuk szára bánta a dolgot. Viszont a legmeglepőbb Quil volt, aki teljesen megnyugtatta a gyerekeket, de ezt betudtuk annak, hogy a lenyomata is még csak egy kislány. Ahogy ránéztem a többiekre, a visszaszámláló már csak fél órát mutatott.

- Mindenkit sikerült ellátni, és a kórlapok is tökéletesen vannak kitöltve – állt meg a terem közepén Dr. Grey. – Gratulálok maguknak az első rázósabb feladat elvégzéséhez. Most menjenek és pihenjenek egy kicsit.

- Seth, mennyi van még hátra? – kérdezte Paul a szoba másik végéből.

- Még fél óra. Szerintem menjünk fel a tetőre, vagy valahová, ahol nem láthatnak meg minket – jelentettem ki, és a lifthez indultam. Mindenki beszállt utánam, és megnyomva a megfelelő gombot, a falnak dőlve pihentünk.

- Leah, igazán átvehettél volna valami ruhát, és ti is, Jake. Ezt a szagot már tényleg nem bírom – fogta be az orrát Embry.

- Bocs, tudod, ha tudtam volna, hogy ma nővérkét fogok játszani, akkor fel sem kelek – morgott Leah.

- Elég legyen. Senki sem számított erre, de ha már benne vagyunk, akkor legalább ne marjuk egymást – zárta le a kirobbanni készülő vitát Sam. – Seth, mik vannak azon a nem is tudom, hogy minek nevezzem valamin? – mutatott a kezemre.

- Sam, nem vagyok teljesen biztos benne, de ezek a rövidítések sorozatokat takarnak, de meg ne kérdezd, hogy miket, mert gőzöm sincs róla.

- Ez szuper, akkor rejtély, hogy következőnek hová kerülünk – dőlt nagyobb lendülettel a lift belsejének a nővérem, ami amikor megállt, rohantunk is ki a szabadba.

- Friss levegő, éljen – szippantott nagyokat Embry.

- Seth, idő? – nézett rám Paul.

- Még negyed óra.

- Na, akkor addig mesélj csak nekünk erről a sorozatról – emelte fel egy kicsit a hangját Sam.

- Annyira én sem néztem, csak annyit tudok, hogy egy pasi megépített egy gépet, amivel lehetővé vált az időutazás. Egyszer csak megnyílt egy átjáró, ami őt és még három ismerősét magával rántotta. Mikor feleszméltek, egy másik univerzumban találták magukat, és meghatározott idejük volt arra, hogy ott tartózkodjanak, mert az átjáró az idő lejárta után újra megnyílt, aztán ismét csúsztak egy másik világba.

- Tehát akkor nekünk van még hat alternatívánk, ahol hat órát töltünk el, utána tovább csúszunk, csak mi sorozatokba. És te úgy gondolod, hogy ha mindegyikben jártunk, akkor utána hazajuthatunk? – elemezte a lehetőségeinket Sam.

- Igen, valahogy így – bólogattam.

- És ez az átjáró magától fog megnyílni, vagy választanunk kell valamely gombot? – nézte a kezemet.

- Sam, nem tudom, de mindjárt kiderül, mert tíz másodperc van hátra – pillantottam feléjük. – Három, kettő, egy. Nyomjon meg egy gombot! Ez fut a kijelzőn!

- Akkor mire vársz? Nyomj már meg valamit! – bökött meg Leah.

- De mit? – habogtam.

- Tök mindegy, csak igyekezz! – hallottam Paul hangját.

- Na, jó! Akkor ez lesz! – nyomtam le egy gombot, majd az átjáró ismét megjelent, mi pedig újfent belevesztünk az ismeretlenbe.